Miután végigment a családon, nekiveselkedtem Friderikusz Sándor Eddig című könyvének. Tekintve, hogy a kritika (mondjuk itt és itt) nem volt túl kegyes az interjúkötethez, én sem vártam túl sokat, gondoltam, kizárólag némi öntömjénezésre és önfényezésre számíthatok, pár bulváros sztorival leöntve, komolyabb tanulságok és mondanivaló nélkül. Tévedtem.

Nem is tudom, hogy erről a könyvről lehet-e cinikusat írni. Akik zsigerből utálják Friderikuszt és amit csinál, azoknak nyilván lehet. Akik az – amúgy tényleg méltatlanra sikerült – Megasztáros szereplése kapcsán ítélik meg, azoknak sem okozhat különösebb gondot vitriolba mártogatni a tollat. Ám én nemigen tudok csatlakozni hozzájuk. Az a helyzet ugyanis, hogy az interjúkötet lapjairól egy szimpatikus, törekvő, a munkát értékén kezelő, ám igen-igen gyarló ember képe rajzolódik ki, és ez a benyomás még akkor is megmarad, ha minden szavát osztom kettővel.

Nem mintha nem lenne a könyvben önfényezés és öntömjénezés, van bőven, nyilván lesz, aki mást sem vesz majd észre. Friderikusz gondoskodik arról, hogy minden olvasó tisztában legyen azzal, hogy nem nagyon van ma Magyarországon hozzá mérhető szakmai felkészültségű televíziós, s hogy ő az egyetlen, aki a világ televíziózásával így-úgy tartja a lépést, a többieknek ez nem sikerül, vagy meg sem próbálják (bár Friderikusz nem osztályozgat, azt hiszem, utóbbi a nagyobb bűn...). És ha mindezt valaki nem fogta volna fel elsőre, akkor Friderikusz elmondja másodszorra, harmadszorra és negyedszerre is, nehogy elsikkadjunk felette.

Friderikusz azt sem rejti véka alá, névvel, címmel, hogy milyen – nem túl jó – viszonyban van Fábryval, Pálffyval, Vitrayval és sokakkal másokkal a televíziós szakmában; elmondja, hogy a legtöbb mai magyar televízióműsorról milyen lesújtó a véleménye. S lévén, hogy a visszaemlékezés, az életrajz olyan szubjektív műfaj, ami a jelennek íródik, nyilván kizárólag Friderikusz jelennek szóló interpretációit olvashatjuk, és ha mindebből valami érződik, akkor az az, hogy Friderikusz most jutott el oda, hogy tényleg nagyon elege van a magyar televíziózásból. E tekintetben fel tudom menteni Friderikuszt, noha tényleg nem nagyon van olyan tévés vagy tévécsatorna, amely ne kapná meg a magáét: Friderikuszt rendszeresen sokan nézték, az eredményei feljogosítják a kritikára, másrészt ha nem tetszik neki valamilyen tévéműsor, több konkrétumot tud felhozni a szokásos értelmiségi fanyalgásnál. S legyünk őszinték, értelmiségiként, de nézőként se egy leányálom a felhozatal, szakmabeliként meg nyugodtan lehet bicskanyitogató (ahogy az is lehet bicskanyitogató egyesek számára, hogy ezt valaki ilyen nyíltan és ilyen formában le meri írni).

Én ugyanis a könyv erényei közé számolom, hogy nevekkel és címekkel kritizál, kerüli a ködösítést. Ha Pálffyt akarja szidni, akkor Pálffyt szidja, tartózkodik az „ismert televíziós műsorvezető”-típusú formuláktól. Nyilvánvalóan kiváló reklám, amikor a bulvárlapok lehozzák, hogy Friderikusz meg akarta ölni Pálffyt, ugyanakkor ez a nyílt mentalitás sokakat sért is, mert szokatlan, mert váratlan, mert nem vagyunk ehhez hozzászokva. Magyarországon egész kis kultúrája alakult ki annak, hogy célozgatunk, utalgatunk, neveket nem mondunk, megfoghatatlanok vagyunk, szavainkért nem akarjuk vállalni a felelősséget, s mindent meg is teszünk, hogy ne legyünk számon kérhetőek. Friderikusz nyilván megteheti, hogy nevekkel mondja, amit mond, de meg is teszi, ami nemhogy letenné, a bulvár irányba vinné, netalán lehúzná a könyvét, hanem kifejezetten megemeli az értékét.

Végül az is erénye a kötetnek, hogy Friderikusz a saját hülyeségeivel és hibáival is szembe mer nézni, sok esetben kísérletet sem tesz arra, hogy fényezze magát (pedig az interjút egy nagyon közeli kollégának adta, aki itta minden szavát, így megtehette volna). Az egyik televíziócsatornával folytatott pereskedésével kapcsolatosan például – becsületére – elég világosan leírja, maga is szerződést szegett, s azt is, hogy ebből következően iszonyatosan sok pénzt fizetett ki a felperesnek. Ugyancsak erénye a könyvnek, de talán magának Friderikusznak is, hogy – és ellenkező bizonyításig higgyük ezt el – igyekezett ügyeskedések nélkül üzleti sikereket elérni, és ha hibázott, lásd az említett pert, akkor alávetette magát a magyar bíróság ítéleteinek (persze nem is Fridi lenne Fridi, ha a bíróság nem kapná meg a magáét, amúgy általában jogosan).

Egyetlen idegen test van a könyvben, az pedig a politikai rész, ahol Friderikusz elég nyilvánvalóvá teszi, hogy melyik oldal és melyik politikai vezető mellé teszi le a voksát (amúgy ezt mások is látták így a nem túl pozitív véleményeket megfogalmazó kritikusok közül). Persze a politikai véleménynyilvánításhoz is hoz szubjektíven rendszerezett és amúgy jól felépített érveket, ugyanakkor korántsem biztos, hogy egy közéleti szereplőnek, aki ráadásul napi szintű közéleti műsort vezetett, el kell mondania, hogy hova húz, hogy jobban szereti Gyurcsányt, mint Orbánt. Ez ugyanis visszamenőleg is hiteltelenítheti a politikai műsorban végzett munkáját, még akkor is, ha amúgy szakmai probléma nem volt vele. Persze ez Friderikuszt vélhetően már nemigen érdekli, nyilván megteheti, hogy véleményt mondjon – soha semmi baja vagy kára nem származna belőle, ha ezután mondjuk csak időskori terveivel, jótékonysági alapítványokkal foglalkozna, és egy darab műsort nem vezetne.

Ennek ellenére Friderikusz könyve olvasható, élvezhető, sőt kifejezetten kellemes olvasmány, elsősorban azért, mert egy rendkívül tehetséges, ambiciózus, tökéletességre törekvő embert ismerhetünk meg a lapokon, és mert az olvasó kicsit magára és hazájára ismer, a "nem lehet megcsinálni"-mentalitás, a "dögöljön meg a szomszéd tehene"-jelszó és egyéb finomságok olvasása közepette.